Bosznia-Hercegovina,  Egyéb,  EX-YU

Srebrenica – emlékezés az áldozatokra

Srebrenica. Ezüstváros. 1512-ig a magyar srebrenicai bánság központja. A balkáni háború előtt a virágok városának nevezték, ma a művelt Európa egyik szégyenfoltja. A második világháború után ötven évvel megismételődhetett az, amiről azt gondolták, hogy kontinensünkön még egyszer nem fordulhat elő. 

Ha július, akkor szomorú kötelessége, vállalása túlélőknek, hozzátartozóknak, zarándokoknak Bosznia-Hercegovinában, a Nyugat-Balkánon és szerte a világban, hogy leróják kegyeletüket az 1995. júliusi srebrenicai népirtás áldozatai előtt.

A Béke menete megérkezett Srebrenicába

Több ezren indulnak el gyalog, kerékpárral, motorral különböző helyszínekről, Dubrovniktól Tuzláig, Ljubljanától Zágrábig, hogy fejet hajtsanak és emlékezzenek. Az út hosszú, esetenként többszáz kilométer. A Béke menete egy zarándokút azon az útvonalon, amin 1995-ben Ratko Mladić katonái elől menekültek ezrek abban a reményben, hogy elérik a bosnyák hadsereg által ellenőrzött szabad területeket.

Stratégiai célpont

Srebrenica Bosznia keleti részén, a szerb határ közelében fekvő kisváros. A délszláv háborúban a szerbek minden áron irányításuk alá akarták vonni, a várost körülvevő területek teljesen a boszniai szerbek irányítása alatt álltak, így számukra a város elfoglalása stratégiai fontosságú volt. 

Védett övezet

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 819-es számú határozata 1993. április 16-án Srebrenicát védett övezetté nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy nem lehet fegyveresen megtámadni, vagy egyéb más ellenséges cselekményt ott végrehajtani. Ugyanezzel a határozattal két további enklávé, Žepa és Goražde kerültek ENSZ védelem alá.

Az ENSZ bízott az UNPROFOR hollandiai zászlóalja (DUTCHBAT) katonáiban, hogy meg tudják védeni az övezetet. A DUTCHBAT három zászlóalja 1995. január 18-án érkezett Srebrenicába, összesen hatszáz katona, akiknek az első fele támogató és orvosi személyzet volt, a többi a gyalogság. Júliusig a létszám jelentősen lecsökkent.

A holland békefenntartó zászlóalj parancsnoksága

A békefenntartóknak Srebrenicában két bázisuk volt: a Charlie, ez volt a zászlóalj parancsnokság és logisztikai központ Potočariban, az akkumulátor gyárban, és a Bravo, közvetlenül a város bejáratánál, a Verzionica gyárban, és volt 13 megfigyelőpont. Az ENSZ megfigyelők kb. 50 kilométerre voltak a „védett övezettől”, jól felismerhetően fehérre festett építményekben, és jól látható volt az ENSZ lobogója. Nem olyan védelmi pontok voltak, amik képesek lettek volna bármiféle, az enklávé ellen induló támadást megakadályozni. A tevékenységük jószerével arra korlátozódott, hogy figyelemmel kísérték a szerb hadsereg mozgását.

 „Megváltás” Potočariban

Többezer bosnyák menekült Srebrenicából és a környező falvakból Potočariba. 1995. július 11-én estig huszonötezer nő, gyerek és idős férfi már a Charlie bázison, vagy a közvetlen környékén voltak, reménykedve a békefenntartók védelmében. A fiatalok, a katonakorú férfiak bíztak abban, hogy esélyük van a túlélésre és tíz-tizenötezren megpróbáltak az erdőn át elmenekülni Tuzla irányába a szabad területekre, amit a Boszniai Köztársaság Hadseregének 2. hadteste ellenőrzött.

Ezeknek a napoknak a történéseit dolgozta fel a több nemzetközi díjat nyert, Oscar-jelölt film, a Quo Vadis Aida? bosnyák forgatókönyvíró-rendezője, Jasmila Žbanić.

Támadás

1995 közepén az enklávéban a polgári lakosság és a katonák helyzete katasztrofális lett. A boszniai hadsereg térségben lévő alakulatai sürgősséggel kérték egy folyosó biztosítását, hogy a humanitárius segélyek bejuthassanak a városba.

A Szerb Köztársaság hadseregének közvetlen támadása Srebrenica ellen 1995. július 6-án, a végjáték azonban már 1995. március 8-án, a Radovan Karadžič által jegyzett hírhedt 7. utasítással kezdődött. Eszerint a Szerb Köztársaság hadseregének

„végre kell hajtani Srebrenica és Žepa teljes fizikai szétválasztását, megakadályozva az egyéni kommunikációt ezen enklávék között. Mindennapi katonai aktivitással teljes bizonytalanságot, intoleranciát és kilátástalanságot kell teremteni a régióban…”

A szerb hadsereg 1995. június 3-án indult meg, hogy átvegye az ellenőrzést a városba vezető utakon. Minden nap egyre előbbre jutottak, a megfigyelő pontokon szolgáló ENSZ katonákat túszul ejtették.  

A holland zászlóalj parancsnoka a helyzet tarthatatlanságát látva 1995. július 10-én, hétfőn, többször kérte a közeli légitámasztponttól, a CAS-tól (Close Air Support) légitámadás megindítását. A támaszpont parancsnoka, a francia Bernard Janvier tábornok azonban az ENSZ BT jóváhagyására várt, annak hiányában habozott megadni az engedélyt, amikor mégis megtette, akkor már késő volt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nemcsak a Biztonsági Tanács engedélye hiányzott. Ultimátum érkezett Bratunacból, a szerbektől: légitámadás esetén kivégzik az összes túszul ejtett ENSZ katonát.

1995. július 11-én a Drina hadtest, Radislav Krstić és Ratko Mladić vezetésével megérkezett Srebrenicába, a város a Szerb Köztársaság hadseregének kezébe került.

Tömeggyikosság

A szerbek Potoćariban elválasztották a férfiakat és a nőket. A férfiakat és a fiúgyerekeket a menetoszlopból elfogottakkal Bratunacba vitték, ahol gyakran az eszméletvesztésig verték, majd kivégezték őket. Összekötözött kézzel, bekötött szemmel hajtották fel őket teherautókra és vitték el mezőgazdasági területekre, ahol ezreket lőttek le és tettek tömegsírokba. Nők és gyerekek voltak szemtanúi, hogyan estek fogságba férfiak százai. A holland katonák tanúi voltak öt-hétszáz ember meggyilkolásának Nova Kasaba futball stadionjában. 

A holland zászlóalj 31 éves őrmestere, Johan Bos a The Independentnek adott interjúban azt mondta:

„A szerb katonai rendőrség büszke volt azokra, akik embereket öltek, nőket erőszakoltak. Nem volt olyan érzésem, hogy dühből vagy bosszúból tették volna, sokkal inkább szórakozásból. Elégedettek voltak magukkal.”

1995. júliusban Srebrenicában néhány nap alatt meggyilkoltak 8372 bosnyák muzulmán férfit és fiúgyermeket, és tucatjával  estek áldozatul a városlakók. Törvényszéki dokumentumok bizonyítják, hogy ősszel a szerbek nagy erőfeszítéseket tettek a tömeges kivégzések elrejtésére. Az elsődleges sírokat távolabbi helyekre, másodlagos sírokban helyezték át.

A várost a holland kéksapkásoknak kellett volna megvédeni, akik azonban a sokszoros túlerővel szemben erre képtelenek voltak. A népirtás a szemük előtt zajlott le.

Ítélet népirtásért

Hogy 1995-ben a boszniai városkában népirtás történt, azt a hágai nemzetközi törvényszék mondta ki először, amikor Radislav Krstić tábornokot 2001-ben 47 év börtönbüntetésre ítélte, amit később 40 évre csökkentettek. A törvényszék elnöke, az ítéletet kihirdető Theodor Meron bíró határozottan kiállt döntésük mellett:

„A törvény a népirtást nagyon szigorúan definiálja. Be kell bizonyítani a szándékot, be kell bizonyítani, hogy a cél egy teljes etnikai közösség vagy a közösség nagy többségének megsemmisítése. Abban az esetben, ahol a tények és a jog találkozik, hogy elkötelezettek a népirtásra, ott nem kertelünk. Nevén nevezzük a népirtást.”

A srebrenicai népirtásért és más háborús bűnökért a bíróságok több mint 700 év börtönbüntetést szabtak ki 47 vádlottra, akik a bűncselekmények kitervelői, vezetői, elkövetői voltak. A legtöbb ítéletet Srebrenica ügyében a bosznia-hercegovinai bíróságok hozták, 25 esetben. Hágában, a nemzetközi bíróságon a Szerb Köztársaság 14 magasrangú katonai, politikai vezetőjét ítélték el, míg a szerbiai igazságszolgáltatás előtt öt vádlottnak, a horvátországi bíróságokon két egykori Skorpió tagnak kellett felelnie tetteiért.

Életfogytiglani ítéletet öt esetben hoztak, mindet Hágában. Jogerőre emelkedett a Szerb Köztársaság volt elnöke, Radovan Karadžić, és a volt katonai vezető, Ratko Mladič életfogytiglani ítélete.

Potočari

A méltó megemlékezésre 2001-ben Potočariban emlékhelyet hoztak létre. A Srebrenica-Potočari Emlékközpontot 2003. márciusban Bill Clinton amerikai elnök nyitotta meg. Akkor temették el a népirtás első 600 azonosított áldozatát. A júliusi évfordulón 2003 óta tartanak csoportos temetéseket.

Eddig 6652 áldozatot temettek el itt, a családok kérésére kétszázharminchetet más településeken. A holttesteket, maradványokat kb. 150  különböző helyen, közte 95 tömegsírban találták meg. Ezer meggyilkolt maradványait még mindig keresik. A „Srebrenicai anyák” egyesületének nyilvántartása szerint 570 édesanya halt meg eddig úgy, hogy nem találták meg férjeik, fiaik maradványait.

A Srebrenica-Potočari Emlékközpont

2021. július 9-én az Emlékközpontban megnyitották az archívumot. Ide kerültek a srebrenicai népirtási, a más városokban elkövetett háborús bűnökkel kapcsolatos, a Hágai ​​Törvényszéken tárgyalt perekben használt jelentések, írások és  minden releváns dokumentum az 1992-1995 közötti boszniai háborús eseményekről.

Az Archívum tartalmának egy része felkerül az Emlékközpont honlapjára, hogy a kutatók számára ott is elérhetővé váljon. A digitalizálásról és az archívumkezelésről az Emlékközpont munkatársainak a budapesti “Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum” képviselői tartottak képzést.

2003-ban nem jöhettem úgy haza Boszniából, hogy ne menjek el Srebrenicába. Szívfacsaró, megrázó élmény volt. Gyakran eszembe jut, de az évfordulós megemlékezésekkor mindig, hogy a népcsoportok, különféle közösségek között és ellen viszályt szítóknak kötelezővé tennék egy látogatást az emlékhelyre. Talán elgondolkodnának. Hasonló gondolatok indíthatták David Cameron volt angol miniszterelnököt is, amikor azt mondta: “Srebrenica a legjobb példa, hogy mit tud tenni az ellenőrizetlen gyűlölet.

2021. július 11-én tizenkilenc újonnan azonosított áldozatot helyeznek örök nyugalomra Potočariban.

kiemelt kép: emlékezés Srebrenicára Chicagóban

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük