Szerb orvosnő a boszniai pokolban

Dušanka doktornő, Dušica Vujasić belgrádi fogorvos 1983-ban a férjével, Zvonkoval érkezett Goraždéba. A férje mérnök volt, egy építőipari cégnél kapott munkát, a doktornőt a helyi kórház alkalmazta.  

A háború előestéjén a körülmények miatt az édesapja agyvérzést kapott, a család azonnal Belgrádba utazott. A kisfiuk akkor hét és fél éves volt. Amikor kiderült, hogy a nagypapa jobban van, Dušica és Zvonko visszatértek Goraždéba, őt otthagyták a nagyszüleivel.

“Amikor otthagytak, úgy volt, hogy egy hónapra hagynak ott. Akkor mindenki azt mondta, hogy nem lesz semmiféle háború. Senki nem gondolta, hogy lesz, és hogy négy évig fog tartani” – mondta Slobodan Vujasić, a doktornő fia.  

Dušica Vujasić végleg ott hagyhatta volna Goraždét, ott maradhatott volna Belgrádban, de nem tette. A háború elején egy újságíró megkérdezte, hogy miért? Ezt válaszolta:

 „Itt vagyok. Mindenekelőtt a betegeim, a városi emberek miatt. Örülök, hogy velük lehetek, és minden módon segíthetek az embereknek. Fogorvosként is és más területeken is. Velük maradok. Lehetőségem volt, és még most is van, hogy elhagyjam ezt a várost, de velük akarok lenni. Szeretném túlélni ezt a háborút, visszatérni Belgrádba, Szerbiába, és elmondani az igazságot az ott élő embereknek. Nem, nem is az embereknek. A szüleimnek akarom elmondani az igazat, mert nem tudják.”

Bár a háború Kelet-Boszniában 1992. áprilisban kezdődött, Goražde bízott abban, hogy mindennek gyorsan vége lesz. A támadás első napján a város víz, áram és telefon nélkül maradt, minden utat lezártak, a környező hegyekből tüzérséggel, mesterlövészekkel és egyéb fegyverekkel lőtték a várost. A jugoszláv néphadsereg és a szerb félkatonai egységek 1992. május 4-én indítottak átfogó támadást a város ellen és tartották évekig blokád alatt. A környező településekről több mint ötvenezer menekült érkezett a városba, aminek a háború előtt közel negyvenezer lakosa volt.

Az ENSZ 1993 tavaszán Goraždét védett övezetté nyilvánította (ahogy Srebrenicát is), ennek ellenére a Daytoni békeszerződés 1995. novemberi aláírásáig pokoli körülmények, nélkülözések között éltek.

A háború négy éve alatt mintegy 4500 sebesült érkezett a városi kórházba, a legtöbb, 1700 a támadások első hat hónapjában. Az egészségügyi központ egyáltalán nem volt felkészülve a háborúra, ezért az első napokban arról döntöttek, hogy a sebesülteket mentővel a szerb erők ellenőrzése alatt álló környező kórházközpontokba, valamint Szerbiába, Montenegróba, Uzićebe, sőt Belgrádba szállítják. Az akkori igazgató azt gondolta, hogy ez a rendszer működni fog, hogy valakinek gondoskodni kell a sebesültekről.

„Nem hagyta, hogy megpróbáljuk megoperálni az embereket. Nem volt sebészünk, nem volt semmink, és hogy az emberek ne a szemünk láttára haljanak meg, sofőröket kerestünk, akik elviszik őket a távolabbi kórházakba. Mentek velük egészségügyesek is, mintegy biztosítékul. De ez a szenvedés és félelem útja volt” – emlékezik Dr. Emir Frašto általános orvos, ma a Boszniai-Drina-menti kanton miniszterelnöke.

Dr. Dušica szintén elment egy ilyen útra. Két hónap után leállították a sebesültek elszállítását, és a doktornő egyike volt azoknak az orvosoknak, aki fogorvosként háborús sebészek asszisztense lett. Egyike azoknak, aki embertelen körülmények között segített az érzéstelenítés nélküli operációknál, amputációknál, hogy megmentse a sebesültek életét.

Az újvidéki Aleksandra Reljića dokumentumfilmet készített, amiben Dr. Dušica édesanyja egy részletet olvas fel a lánya leveléből:   

„Apa, anya, éjszaka rémálmaim vannak. Vajon látlak-e benneteket valaha? Az én Bobóm már nagy lehet. Mondjátok meg neki, hogy vigyázok a játékaira, bemegyek a szobájába és egyedül játszok velük. Adjátok el az autót, adjátok el a bundámat, hogy legyen mit ennetek. Ha ennek vége lesz, majd veszünk újat.”

A levelek egyre ritkábbak lettek, a háború ostromának pokla egyre hevesebb lett. És egyre nőtt a Szerbiából érkező nyomás, ami árulónak bélyegezett mindenkit, aki együtt maradt azokkal, akikkel addig együtt élt. De Dušica nem figyelt erre. Nem volt ideje, nem volt ereje, hogy ezen gondolkozzon a sötétben. Mindig jött egy új nap, új napok, új sebesültek. Több tucat, több száz. Újabb halálesetek. Minden nap újra sebésznek, háziorvosnak és pszichológusnak kellett lennie a sérültek számára. A legkevésbé fogorvos volt.

Ebben a félelemmel teli, rettegett világban Dušica rájött, hogy másodszor is anya lesz. 1993. április 27-én dolgozni ment. Sokan mondták neki, hogy ne menjen be a kórházba. Hat hónapos terhes volt, a szerb tüzérség aznap erős támadást indított, tizenkét gránát csapódott a város központjába. Dušica reggel fél 9-kor lépett be a kórházba. Akkor csapódott be Foča irányából a tizenharmadik gránát. Repeszek röpültek mindenfelé. Dr. Dušanka-Dušica Vujasić halálosan megsebesült. Minden erőfeszítés ellenére sem tudták a magzatot megmenteni. Tudta és hitte, hogy a gonoszsággal körülvett világon túl van valami jobb. Hitt abban, hogy túléli, és látni fogja fiát, Slobodant. Nem sikerült. 37 évesen a goraždei kórház ágyúzásában kollégájával, a szintén fogorvos Dr. Hasan Imamović-csal együtt életét vesztette.

Dr. Dušica békésen pihen a goraždei temetőben. Neve szerepel a Kantonkórház falán található emléktáblán mindazokkal az egészségügyi dolgozókkal együtt, akik életüket adták a legnehezebb időkben.

Édesapja közben meghalt, de édesanyja és a fia évente többször is ellátogatnak a boszniai városba, a temetőbe. Volt egy gondolatuk, hogy elvigyék Belgrádba, de mégsem tették. Soha senkitől nem kaptak egyetlen rosszindulatú megjegyzést sem. A szerb doktornőt a városban mindenki szerette és tisztelte és ez az elmúlt évtizedekben sem változott.

“Nem áldozatként tekintek az életére, hanem egy olyan ember életére, aki tisztességes volt, és felülmúlta a politika történetét. A háború alatt ő, mint minden más ember, mindent megtett, hogy segítsen másokon és önmagán” – mondta a fia.

Sokan meséltek neki az édesanyjáról. Elmondták, hogy milyen erős egyéniség volt, milyen makacs és dacos. De elmondták azt is, hogy mindig rendezetten, szépen öltözött, mindig sminkelve lépett ki az utcára. Ugyanúgy járt munkába, mint a háború előtt.

Dr. Vujasić fia terapeuta, az ABR módszerhez képezi az agybénult gyermekek szüleit, emellett humanitárius munkát végez.