Bosznia-Hercegovina,  Egyéb

Ukrán békefenntartók a boszniai háborúban

A srebrenicai mészárlással összefüggésben kevesen vannak, akik ne hallottak volna az ott állomásozó holland békefenntartókról. Milyen szerepük volt abban, hogy a város eleste után több mint nyolcezer muzulmán férfit és fiúgyermeket megöltek, hogy tízezreket üldöztek el otthonukból a boszniai Szerb Köztársaság hadseregének katonái? Tehettek volna ellene? Lehetett volna másként? Nem tudom erre a választ, de a hasonlóan veszélyeztetett helyzetben lévő žepai enklávéban szolgálatot teljesítő ukrán békefenntartók máshogy jártak el.

Az ENSZ békefenntartó erői 1992 júniusban érkeztek Szarajevóba, a nemzetközi szervezet 1993 tavaszán ún. „biztonságos zónákat” alakított ki a kelet-boszniai Srebrenica, Žepa és Goražde enklávékban. A žepai biztonsági zónát ukrán békefenntartók felügyelték.

1992. július 15-én érkezett az ukrán kontingens Boszniába, az volt a független Ukrajna első részt vállalása békemisszióban. Anatolij Lopata vezérezredes, az ukrán fegyveres erők első vezérkari főnöke, majd honvédelmi miniszter-helyettes egy későbbi interjúban elismerte, hogy a remény a gyors békére nem volt megalapozott. A szembenálló felek provokálták a békefenntartókat, és megpróbálták a maguk javára kihasználni a jelenlétüket.

Anatolij Lopata

Az ukrán békefenntartókat 1993-ban vezényelték Goražde és Žepa enklávéba.  

Miután az Egyesült Államok segítségével sikerült a bosnyákok és a horvátok közötti háborús konfliktust lezárni, és 1994. március 18-án Washingtonban a két elnök – Alija Izetbegović és Franjo Tudjman – aláírták a megegyezést, az ország 34 százaléka a bosnyák-horvát föderáció ellenőrzése alá került. Radovan Karadžić boszniai szerb elnök, hogy akadályozza ezt a koalíciót, 1995. március 8-án aláírta a titkos „7-es direktívát”. A cél a muzulmán enklávék felszámolása volt Kelet-Boszniában. Meg akarta szakítani a Srebrenica és Žepa közötti kommunikációt, blokkolni a békefenntartók és a civilek élelmiszerellátását, a békefenntartókat az enklávék elhagyására kényszeríteni, hogy végül „felszabadítsák” a Drina-völgyét. Ennek az irányelvnek a következményeivel, amit Ratko Mladić, a boszniai szerb hadsereg vezérkari főnöke hajtott végre, szembesültek 1995 véres nyarán az ukrán békefenntartók.

Ratko Mladić és Radovan Karadžić

1995. májusban a NATO repülőgépei légitámogatást nyújtva a békefenntartóknak, a boszniai szerb hadsereg több fegyverraktárát bombázták, amire válaszul Ratko Mladić tömegesen ejtett túszul ENSZ katonákat, és emberi pajzsként használta őket a légicsapások ellen. Legalább 280 katonát fogtak el, köztük ukránokat is. Két ukrán ellenőrzési pontot, fegyverbegyűjtő helyet  támadtak meg Szarajevóban.  

“Elmentünk, hogy tárgyaljunk velük, és ők lefogtak engem. Megpróbáltam kiszabadítani magam, odakiáltottam a katonáimnak, hogy védekezzenek, és akkor elkezdtek ütni – emlékezett Vlagyimir Krjucskov nyugalmazott ezredes, az ukrán békefenntartó erők első különleges egységének akkori parancsnoka. – Azt követelték, hogy adjuk át a fegyvereket.”

A hágai vizsgálati anyag szerint a szerb katonai rendőrség parancsnoka fegyvert tartott az ukrán tiszt fejéhez és azzal fenyegetett, hogy lelövi, ha nem hallgatnak rá.

“Két ukrán katona megpróbált közbelépni, rátámadtak a katonai rendészekre, mire azok a békefenntartók feje fölé lőttek, és megparancsolták, hogy feküdjenek a földre.”

Az elfogott békefenntartókat emberi pajzsként használták katonai létesítmények közelében úgy, hogy oszlopokhoz bilincselték őket.

”Brutálisak voltak. Kutyák kergettek minket, hogy csoportokra szakadjunk. Kivezették a fiúkat, és a fejük fölé lövöldöztek.  De nem engedtünk nekik”- emlékezett Alekszandr Visinszkij őrmester, aki később a hágai törvényszéken tanúskodott is Karadžić tárgyalásán.

A fogoly ukrán katonákat június 6-án engedték szabadon. A kontingens legnagyobb megpróbáltatása azonban még váratott magára.

Žepa

A žepai ukrán bázison 79 katona teljesített szolgálatot. A falunak alig ötszáz lakosa volt, 90 százalékuk muzulmán. Az enklávé ostroma már 1992 óta tartott, némi lélegzethez akkor jutottak, amikor 1993-ban megérkeztek a kéksapkások és megnyílt az út a segélykonvojoknak. A feladatuk az volt, hogy figyelemmel kísérjék a fegyveres mozgásokat, jelentsék a szarajevói főhadiszállásnak az enklávé elleni támadásokat. A békefenntartók könnyűfegyverekkel voltak felszerelve, mindössze kilenc páncélos szállítójárműjük volt.

„1995. májusban a szerbek elzárták a Szarajevóba vezető utat, elfogyott az élelmünk. Az élelmiszerkonvojok leálltak. A száraz étel két napig tartott ki, aztán az is elfogyott. Az iskolában galambokra vadásztunk a padláson, esővizet gyűjtöttünk. Elfogyott az üzemanyagunk. Minden este rádión jelentettünk a helyzetünkről” – emlékezett Andrej Hlusovics nyugalmazott őrmester.

A boszniai szerb hadsereg 1995. július 7-én kezdte lőni a békefenntartók bázisait, július 10-től a falut is. Július 11-én elfoglalták Srebrenicát. Az ott állomásozó 570 holland békefenntartó katona nem volt abban a helyzetben, hogy megvédje a lakosságot.

Megkezdődött Žepa támadására. Akiknek sikerült elmenekülniük Srebrenicából és eljutottak Žepába, elmesélték, hogy mi történt. Hasonlótól félve a környékbeli településekről az emberek elkezdtek beköltözni. A békefenntartók is felszámolták a falutól távolabb lévő ellenőrző pontokat. Többezer nő, gyermek és idős gyűlt össze a mecset közelében. Férfiak szinte nem voltak, fiúgyerekek is csak 14 év alattiak. Sírtak, könyörögtek az ukrán katonáknak, hogy ne menjenek el, mert ha otthagyják őket, minden úgy végződik, mint Srebrenicában.

ukrán békefenntartók

Az ukrán békefenntartók azt mesélik, hogy kiváló kapcsolatuk volt a helyiekkel.

“Nagyon udvariasan bántak velünk. Nem volt üzemanyagunk, ezért a helyiek megengedték, hogy a tűzhelyükön melegítsünk – mondja Igor Svidenko egykori katona. – Kenyeret is sütöttek és ételt adtak nekünk.”

Az egység orvosa, Jurij Bondar orvosi segítséget nyújtott a lakosoknak. Srebrenica eleste után a helyzet a pattanásig feszült. Először bosnyák katonák mentek az ENSZ bázisra és kértek fegyvereket a szerbek elleni harchoz.

“Azt mondták: vagy átadjátok a fegyvereket, vagy innen nem mentek el. Elkezdték aláaknázni a környéket, hogy ne tudjunk elmenni a páncélozott járművekkel. Akkor már másképp viselkedtek, emberi pajzsként akartak minket használni. De nem volt ebben semmi furcsa. Ez a háború. Muszáj volt, hogy megvédjék a gyerekeiket és a nőket, ezért folyamodtak ilyen drasztikus lépéshez. Képzeljék magukat a helyükbe.”  

Az ukrán zászlóaljat mindkét oldalról szorongatták. A bosnyák parancsnokok azt követelték, hogy adjanak nekik fegyvert, vagy úgy helyezkedjenek el, hogy a szerbek ne tudjanak lőni rájuk. A szerbek pedig azt mondták, ha azt akarják, hogy minden rendben menjen, akkor tegyék ugyanazt, mint a hollandok Srebrenicában. Menjenek el és hagyják ott a muzulmán lakosságot.

Időközben Mladić csapatai elérték a falu körzetét és intenzív bombázás kezdődött. Az ukrán katonáknak önállóan kellett dönteniük, a főparancsnokság hosszú ideje nem tájékoztatta őket a szerb csapatmozgásokról, a srebrenicai támadás következményeiről. Nem kaptak semmilyen parancsot, magukra maradtak. Anatolij Lopata vezérkari főnök úgy emlékszik, hogy őt hívta a zászlóalj parancsnoka és jelentést tett. „Parancsot adtam, hogy teljes létszámmal és fegyverzettel védjék meg az embereket és a civileket.”

Az ukránok „körkörös védelemre” rendezkedtek be.

“Azt gondoltuk, hogy a szerbek megtámadhatnak, elpusztíthatnak, távozásra késztethetnek minket, a bosnyákok pedig elvehetik fegyvereinket. Az iskolában berendezett bázison homokzsákokkal zártuk el a nyílásokat, és gépfegyverállást szereltünk fel” – mondja Igor Svidenko.

A bosnyák hadsereg egysége Avdo Palić ezredes vezetésével megpróbálta feltartóztatni a támadást, de hamarosan mintegy kétezer szerb katona hatolt be a környező hegyekbe. Szakadatlanul lőtték a települést, az emberek a pincékbe húzódtak. Július 19-én Edward Josephnek, az ENSZ polgári ügyekért felelős tisztségviselőjének és Viktor Bezucsenko ukrán ezredesnek sikerült bejutni az enklávé területére. Az volt a feladatuk, hogy koordinálják az evakuálást, hogy az biztonságosan megtörténjen.

“Megpróbáltuk enyhíteni a polgári lakosság traumáját. Biztos volt, hogy a szerbek elfoglalják az enklávét. Az ENSZ nem akart erőt alkalmazni és megbízatását arra használni, hogy megvédje, és NATO légicsapást indítson”- mondta Joseph, aki most a John Hopkins Egyetem adjunktusa. Szerinte a békefenntartók nem tudtak volna segíteni az enklávé sorsán.

Pár nap múlva az ukrán békefenntartók parancsnokhelyettese, Nyikolaj Verhogljad ezredes is  megérkezett Žepába, és mindkét fél részvételével tárgyalásokat kezdett a polgári lakosság evakuálásának feltételeiről. Elmondása szerint Ratko Mladić és Avdo Palić nem tudtak megegyezni, és mindketten erőszakkal fenyegették az ukránokat. Palić azért, ha a békefenntartók nem kérik a NATO légi beavatkozását, Mladić pedig azért, ha kérik.

A helyzet július 24-én kritikussá vált.

“Egy óra alatt hatvan gránát zúdult Žepára. Tankokból, gépfegyverekből lőttek. Célba vették a rendőrség épületét, sokakat megöltek, sokan megsebesültek. Arra számítok, hogy a zászlóaljat az éjszaka folyamán foglyul ejtik. Nincs üzemanyagunk és vízünk” – jelentették a békefenntartók.

Ugyanaznap este a falu muzulmán közösségének képviselője, Hamdija Torlak megállapodást írt alá Žepa kapitulációjáról. Később a bosnyák kormány Szarajevóban kijelentette, hogy erre nem volt felhatalmazása. A civilek evakuálása megkezdődött.

“A tárgyalások során az egyik követelésem az volt, hogy egész családokat ültessenek buszokra, hogy ne válasszák szét a nőket és a férfiakat, ahogyan az Srebrenicában történt. Ezen kívül minden buszban legyen legalább egy ukrán békefenntartó a civilek védelme érdekében – mondta Nyikolaj Verhogljad. – A helyieket elöntötte a vérontástól való félelem. Az emberek lefeküdtek az útra, és nem akartak mozdulni. Akkor elrendeltem, hogy egy autó a helyiek képviselőivel menjen végig az evakuálás teljes útvonalán egészen Kladanjig, majd jöjjenek vissza, hogy lássák, minden rendben van.”

evakuálás

A kiürítésre 50-60 autóbuszt küldtek Belgrádból szerb sofőrökkel. A műveletben fontos szerepet játszottak a Szarajevóból érkezett francia békefenntartók a páncélosaikkal, amikkel a konvojok elején és végén haladtak. Minden autóbuszon és teherautón voltak ukrán békefenntartók annak biztosítására, hogy az embereket valóban biztonságos helyre vigyék, és ne útközben megöljék.

Alekszandar Rozecki ukrán katona úgy emlékszik, hogy a második buszon volt, amikor hirtelen megjelent Ratko Mladić.

“Mindenkitől elköszönt. Ott volt körülbelül ötven autóbusz, mindegyikre felszállt. Amikor a mi buszunkon mondott néhány szót, az emberek elkezdtek sírni. Elvittük őket a bosnyák hadsereg által ellenőrzött területre, aztán jöttünk vissza és újra indultunk”- meséli.  

Az ukrán katonák saját járműveikkel menekítették sebesült civilek tucatjait. Az ENSZ adatai szerint Žepából összesen 150 sebesültet és beteget vittek ki, főleg bosnyák katonákat. 

ukrán kéksapkások

Az evakuálás három napig tartott, az utolsó konvoj július 27-én hagyta el a várost az ukrán és francia békefenntartók védelme alatt. Addig közel ötezer ember érkezett Kladanjba. A kimenekítés viszonylagos rendben zajlott, egy autóbuszról vettek le a szerbek 36 férfit, köztük sebesülteket is, és őket hadifogolynak nyilvánították.

Az ukrán békefenntartók szerint nem öt, hanem tízezer embert sikerült megmenteni, beleértve a srebrenicai és más régiókból menekülteket. A civilek kiürítésével egyidejűleg a bosnyák hadsereg katonái megpróbáltak kitörni Zepából a hegyeken át. Edward Joseph emlékszik, hogy az utolsó autóbusz elindulása után az ENSZ bázisra agresszív felfegyverzett szerbek érkeztek és mondták Palićnak, hogy menjen velük.

“Palić elment velük. Viktor Bezrucsenko és én beugrottunk a dzsipbe és megpróbáltuk követni őket. Értesítettük a szerbeket, hogy aggódunk Palić elrablása miatt.”

Avdo Palić ezredes

Palićot egy titkos katonai börtönbe vitték Bijeljinában, ahonnan a Szerb Köztársaság hadserege vezérkarának parancsára 1995. szeptember 5-én fogolycserére vitték. Ezt a dátumot tekintik annak a napnak, amikor megölték. Az ezredes maradványait 2001-ben a Rogatica melletti Vragoloviban feltárt tömegsírban további nyolc áldozattal együtt találták meg.  

Az ukrán békefenntartók még néhány napig ott maradtak a bázison az iskolában, várva, hogy visszatérjenek Szarajevóba, és így tanúi voltak a város teljes lerombolásának. A szerb katonák elsőként a dzsámikat rombolták le. Azzal dicsekedtek, hogy 150 kilogramm robbanószert helyeztek el a mecsetben.

“A dzsámi mellett volt egy, a Drinán átívelő, 16. századi kőhíd, amit ugyancsak felrobbantottak. Megkérdeztem őket, miért tették. Azt válaszolták azért, hogy a muzulmánoknak még a szelleme se maradjon itt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy Žepában ne maradjon mecset, se híd, se ház, se semmi – mondja Igor Svidenko őrnagy. – Ez a háború olyan kegyetlen volt, hogy egyszerűen szörnyű.”

Radovan Karadžić kudarcnak ítélte Žepa offenzíváját. Augusztus 2-án leváltotta Ratko Mladićot a hadsereg parancsnoki posztjáról, és magát a legfőbb parancsnoknak nyilvánította. A tisztek azonban nem voltak hajlandók meghallgatni, és ez a konfliktus volt a Szerb Köztársaság további vereségeinek egyik oka.

Az ukrán katonák augusztus 3-án elhagyták Žepát, és megérkeztek a szarajevói bázisra. Az ukrán média és maguk a békefenntartók a žepai missziót 2014-ig az ukrán katonai erők történelmének legsikeresebb műveletének nevezik.

forrás: BBC

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük