Húsvét a pristinai Hotel Hollywoodban

Szarajevói kiküldetésünk ideje alatt (2000-2004) a Malév vezetésében ismételten jelentős változások álltak be, hetedik vonalbeli emberek jutottak döntési pozícióba, akiket a valódi szakemberek a legveszélyesebbnek tartanak. Ők azok, akik ostobák, tudásuk korlátozott, viszont hatalmuk van. A kicsit értelmesebbje érzi, hogy túl nagy a kabát, de sokan még azt sem, és a vezetői, szakmai kompetenciájuk hiányát arroganciával, a másik megalázásával, vezetői státuszukból eredő döntésük megkérdőjelezhetetlenségével kompenzálják.  

Nagyjából ilyen vezetői voltak a külföldi értékesítési osztálynak, amikor a nemzeti légitársaság 2003. április 1-jén menetrendszerinti járatot indított Pristinába, és a képviselet, az állomás felállítására, az üzemelés beindítására Lacit nevezték ki a koszovói fővárosba, és küldték át Szarajevóból. Mi ott maradtunk a két gyerekkel, bár ez a történet szempontjából mellékszál.

Elérkezett a húsvét előtti hét, a gyerekeknek kivettük a tavaszi szünetet és hazarepültünk Budapestre annak biztos tudatában, hogy az apjuk is megérkezik Pristinából.

Laci annak rendje és módja szerint meg is kérte a szabadságot, hogy hazajönne az utolsó húsvét előtti járattal és visszamenne az első húsvét utáni járattal (nem volt napi járat), ám az arra hivatott, fentebb említett kaliberű vezető úgy gondolta, hogy ezt nem engedélyezheti, és úgy döntött, hogy a Laci annyira fontos személy, hogy járat híján sem működhet nélküle a pristinai Malév kirendeltség három napig.

Nagypénteken jött volna haza, mi csütörtökön tudtuk meg, hogy voltak kedvesek ehhez nem hozzájárulni, és beindult a kármentés. A gondolattól is összeugrott a gyomrom, hogy egy kis felkapaszkodott senkiházi miatt, indok nélkül kell külön töltenünk ezt a három napot, elsősorban Lacinak egyedül egy szállodában.

Berohantam az akkor még az Apáczai Csere János utcában lévő jegyirodába (ők még nem költöztek át a Közvágóhídhoz, a Lurdy-házba), és vettem három repülőjegyet a másnapi járatra. Hazamentem, megfőztem a sonkát, megfőztem a tojásokat, az ajándékokat már korábban megvettem, összepakoltam a húsvéti dekorációt és nagypénteken délben az ünnepi reggelivel felpakolva a gyerekekkel együtt kimentünk Pristinába.

Megérkeztünk, beszállásoltuk magunkat a szállodába, ami a nagyon impozáns Hotel Hollywood nevet viselte. Tiszta, teljesen elfogadható, középkategóriás szálloda volt.

Vasárnap reggel annak rendje és módja szerint megérkezett a nyuszi a gyerekeknek az ágyuk mellé, ahogyan előtte minden évben, és a szálloda személyzete ugyan kicsit csodálkozott, de nem ellenezte, hogy az étteremben megterítsük az ünnepi asztalt és ott együk meg az otthonról hozott húsvéti menüt.

Azért az a kép előttetek van, hogy egy muzulmán többségű ország muzulmán többségű fővárosában egy muzulmánok által üzemeltetett szálloda éttermében mi kipakoljuk a húsvéti sonkánkat, a piros tojásokat és minden egyéb húsvéti asztali dekorációt?

Végül nagyon jól telt a húsvéti ünnep, Laci nem dolgozott, jártuk a nem túl sok nevezetességgel, ámde annál több kosszal teli várost, lakást kerestünk neki, hogy minél hamarabb kiköltözhessen a szállodából és harmadik napon, a menetrendszerinti Malév járattal hazajöttünk Budapestre, hogy utána mi visszamenjünk Szarajevóba, hiszen a gyerekeknek letelt az általunk kért tavaszi szünet, várta őket az iskola.

Ezer szállal kötődünk a Balkánhoz, ez is egy szál, ami összeköt minket. A Malév percemberei már nincsenek, a nemzeti légitársaság már nincs, Koszovó időről-időre az újságok címlapjára kerül hol indokoltan, hol indokolatlanul, hol azért, mert még mindig a maffia irányítja az országot, bár most mintha az új kormány ezt megpróbálná megváltoztatni, hol azért, mert koszovóiak ezrei hagyják el szülőföldjüket egy jobb élet reményében, de nekünk ez a szál elszakíthatatlan.