Srebrenica

1995. július 11-én Ratko Mladić csapatai elfoglalták az ENSZ által „biztonságos övezetté” nyilvánított Srebrenica városát. A kelet-boszniai kisvárost holland békefenntartók védték, de nem tudták megakadályozni a boszniai szerb hadsereg előrenyomulását.

A város elfoglalása után a nőket, gyermekeket és időseket elkülönítették a férfiaktól és a fiúktól. A következő napokban több mint 8 000 bosnyák (boszniai muszlim) férfit és fiút különböző helyszíneken kivégeztek, majd tömegsírokba temették őket. A bizonyítékok eltüntetésére később számos elsődleges tömegsírt felnyitottak, és a holttesteket másodlagos tömegsírokba szállították.

A hágai Nemzetközi Bíróság 2001-ben először mondta ki, hogy Srebrenicában népirtás történt, amikor Radislav Krstić tábornokot 47 év börtönbüntetésre ítélte, amit később 40 évre csökkentettek. A nemzetközi törvényszék még 16 embert ítélt el az ENSZ védett övezetében elkövetett bűncselekmények, közülük hetet népirtás bűntette miatt. A törvényszék, valamint a bosznia-hercegovinai és a régió bíróságai eddig több mint 50 embert ítéltek el mintegy 780 év börtönbüntetésre.

A Potočari Emlékközpont egyszerűsége méltó az áldozatok tragikus sorsához. A bejáratnál egyszerű márványoszlop áll, rajta a felirat: Srebrenica 1995. július 11. A többhektáros területen a már azonosított és eltemetett több ezer áldozat egyforma fejfája néma vádirat. Sokszor eszembe jutott, hogy a népcsoportok, különféle közösségek között és ellen viszályt szítóknak, a gyűlöletkampányt folytatóknak kötelezővé kellene tenni egy kirándulást az emlékhelyre. Talán elgondolkodnának.

„Nem tudom, mit jelent apával felnőni”

Emina Sinanović a srebrenicai népirtás nemzetközi emléknapja alkalmából az ENSZ New Yorki-i székházában mondott beszédet a személyes veszteségekről, a népirtás következményeiről és az igazság megőrzésének fontosságáról.

„Egy olyan ember lánya vagyok, akinek az életét nemcsak a golyók vették el, hanem a világ árulása is, amely védelmet ígért. Egy olyan ember unokája vagyok, akit a népirtás ragadott el. Egy olyan nagybácsi unokahúga vagyok, akit szintén a népirtás vett el. Anya vagyok, aki gondoskodik arról, hogy bár a népirtás megfosztott engem és a testvéremet az élettől, a jövő nemzedékeivel ez ne történhessen meg.

Nem emlékszem az apám hangjára. Nem emlékszem az ölelésének melegségére. Még a haja színére sem emlékszem úgy, ahogyan minden lánynak kellene. De arra emlékszem, hogy milyen volt a háború. Emlékszem a félelemre, a füstre és azokra az éjszakákra, amelyeket a hideg földön töltöttünk Potočariban, az ENSZ bázisán.

Nem tudom mit jelent, hogy van apám. Gyakran elképzelem, milyen lenne a beszélgetésünk. Mit mondana nekem? Büszke lenne arra a nőre, akivé váltam? Ezek azok a kérdések, amelyeket a népirtás hagy maga után. Olyan kérdések ezek, amelyeket a világon egyetlen gyermeknek sem kellene feltennie.”

1995 júliusában találkozott utoljára az édesapjával, amikor elindult az erdőn keresztül abban a reményben, hogy biztonságba jut. „Nem tudta, hogy egy olyan útra lépett, amelyről soha nem tér vissza. Indulás előtt átölelt minket, anyámnak csak néhány szót mondott: »Vigyázz a gyerekekre.« Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket anyám tőle hallott. Megtartotta az ígéretét. egyedül nevelt fel minket a testvéremmel. Nem engedte, hogy a gyűlölet gyökeret verjen bennünk. A bosszú helyett a méltóságot választotta, a kétségbeesés helyett a reményt, a sötétség helyett az életet.”

„Apámtól csak egy kis cigarettatárca maradt rám”

 „Sok évvel később a nyomozók visszaadtak valamit, ami apámhoz tartozott. Nem a teljes holttestét. Nem az igazságot. Csak egy cigarettatárcát. A maradványai közelében találták meg egy másodlagos tömegsírban. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem az édesapámtól. Ennyit hagyott rám a népirtás.

De a népirtás nem ér véget akkor, amikor véget érnek a gyilkosságok. Mert ellopja a jövőt. Ellopja az öleléseket, amelyeket soha nem fogsz megkapni, a szavakat, amelyeket soha nem fogsz hallani, és az emlékeket, amelyeket soha nem lesz lehetőséged megteremteni.”

„Srebrenica nem csupán Bosznia-Hercegovina története”

 „Srebrenica figyelmeztetés. Figyelmeztetés arra, mi történik, amikor a gyűlölet elfogadhatóvá válik, amikor a hazugságok felváltják az igazságot, amikor a világ elfordítja a fejét, és amikor az embereket puszta számokká redukálják. Amikor tagadják a népirtást, nem csupán a történelmi tényeket tagadják. A népirtás tagadása nem egyszerűen politikai állásfoglalás. Ez az igazság szisztematikus eltörlésének kísérlete.

A hallgatásnak következményei vannak. A nemzetközi közösség hallgatása még nagyobb erőt ad azoknak, akik hazugságokat ismételnek, és el akarják törölni az 1995 júliusában történtek igazságát. Arra kérem a világot, hogy ne fordítsa el a fejét, amikor a népirtást tagadják.”