A bulgáriai rezsim

1985. Nyár. Bolgár tengerpart. Napospart, Aranyhomok. Kell ennél több? Özönlöttek a magyarok, turisták, szakszervezeti beutaltak, a járatok tele voltak, mint a déli busz. Mi azonban nem turisták voltunk, hanem hat hónapig lakosság. Annak minden előnyével és hátrányával.

Hogy mi volt az előnye? Tulajdonképpen hat hónapig nyaraltunk, de persze ez nem volt teljesen igaz. Lacinak szakmailag nagyon sok előnye volt, nekem lényegesen kevesebb, de az kétségtelen előny volt, hogy a fiókból bármikor elővehettem a hazaúti repülőjegyet.

Várnában és Burgaszban a lakás olyan volt, amilyen, de úgy gondoltuk, fél évet ki lehet bírni még egy másfél éves kislánnyal is. Amire nem számítottunk, az az elképzelhetetlen mennyiségű csótány volt Várnában és a rezsim.

A rezsim

Hogy mi a rezsim, azt kezdetben nagyon nehezen értettem. Ami legelőször tudatosodott, hogy nem használhatjuk a liftet. Nem tudtam, hogy mikor nem lesz villany, nem kockáztathattam, hogy bent rekedünk Ágival. Várnában a hetedik, Burgaszban a nyolcadik emeleten laktunk. Ha most visszagondolok arra, hogy ezt naponta kétszer, de volt, hogy háromszor is megmásztuk, igazán kalapot emelek mind saját magam, mind a kis nyolcvancentis előtt. Mert Áginak is gyalogolni kellett, a babakocsi, a szatyor mellett őt már nem tudtam cipelni.

Aztán kiderült, hogy mit takar a rezsim. Kétóránként két órára kikapcsolták az áramot a város kerületeiben különböző időpontokban. Így lehetett, hogy a barátainkkal álltunk a sötét lakás erkélyén, a szemben lévő házsorokban égett a villany, mire kérdezték: itt senki nem hívja az elektromos műveket? Onnantól ez szállóige lett nálunk.

Egyszóval rezsim. Mivel a járatok indulása sokszor késő estébe nyúlt, legtöbbször egyedül voltam az esti sötétség idején is. Tősgyökeres budapesti belvárosiként nem voltam túl jó viszonyban semmiféle bogárral, repülő, zümmögő szárnyassal, a csótányoktól kifejezetten undorodtam. Ahogy betört a sötétség, feltettem a lábam egy székre, nehogy alulról rám másszanak, majd mikor visszajött a villany borzadva néztem a szertefutó siserehadat.

A burgaszi petróleumlámpa

Burgaszban jobb volt a helyzet, bár emeletet mászni ott is kellett. Ott a szállásadónő hozott egy petróleumlámpát, hogy azzal világítsunk. Nos, a petróleumlámpának van egy sajnálatos tulajdonsága, használatban fogyasztja a petróleumot és az egy idő után elfogy. Így történt, és egy napsütötte délután elhatároztam, hogy felderítem, hol lehet kapni. A lakótelepen volt egy drogéria-szerű bolt, gondoltam, ez jó lehet. Lacit kísértük az autóhoz, indult a repülőtérre, és előtte beugrottunk ebbe az üzletbe. Ő talpig egyenruhában, mi ketten Ágival csak úgy lazán. Kérdeztem: petróleum van? – Nincs. Gyertya van? – Nincs. Akkor mi van? Se áram, se petróleum, se gyertya?

Akkorra már elég zord arccal válaszolgattak, Laci egyre idegesebb lett, és mondta, hogy fejezzem be, még a végén kiutasítanak minket. Mondom, honnan? Innen? Egy szocialista ország kiküldöttjét egy szocialista országból? Aztán jó néhány évtizeddel később, amikor az ugyanebben az időben Szófiában dolgozó Krajnyák Pista barátommal készítettem a beszélgetőkönyv-beli interjút, elmesélte, hogy őt bizony a bolgárok kiutasították 1986-ban.

Laci tudhatott valamit, amit én nem, így én a tudatlanok bátorságával és nagyszájúságával szájaltam az eladóval, míg ki nem rángatott az üzletből. Ettől persze még nem volt mivel világítanunk, úgyhogy cselekedni kellett, mozgósítani a budapesti nagyikat.

Mécsest gyártok

1985-öt írunk, telefonálni egyébként sem volt egyszerű, külföldi hívást kezdeményezni pedig végképp nem. Megrendeltük a budapesti hívást mondjuk délután 6 órakor és vártunk. Vagy megjött, vagy nem. A gyertya miatti telefon, jól emlékszem, éjfél után sikerült, szegény anyuék azt hitték, hogy valami baj van. Pedig csak azt kértük, hogy vegyen néhány csomag háztartási gyertyát, vigye ki a repülőtérre, ott majd a kollégák segítenek és kihozzák.

Így történt. Én pedig ezután már gyertyafénynél ücsörögtem lábamat feltéve a konyhában és vártam a rezsim végét. Bölcs előrelátással a lefolyt viaszt elkezdtem összegyűjteni konzervdobozokban. Hogy ez hogy jutott eszembe, arról fogalmam sincs. Itthon ilyen fel sem merült bennem. De milyen jól tettem! Szeptemberben elfogyott a gyertya, be kellett üzemelni a konzervdoboz mécseseket. Kanócnak Ági szülinapi gyertyája szolgált, akkor ünnepeltük a második születésnapját.

A konzervdoboz mécsesek sokkolták az éppen akkor látogatóban kint lévő apósomat. Katonatiszt volt, a szocialista rendszer tette lehetővé, hogy a kis szabolcsi faluból Budapestre kerüljön, főiskolát végezzen, és sikeres életútja legyen a határőrségnél. Döbbenten szembesült a szocializmus bulgáriai valóságával. Hogy 1985-ben egy lakótelep hetedik emeletén lecsurgó gyertyaviaszból összegyűjtögetett mécsessel világítunk.