Az ötvenes évek légibalesetei az egykori Jugoszláviában

A második világháború utáni első nagyobb repülőgép esemény a volt Jugoszlávia területén 1947. szeptember 27-én történt. A korábban a katonaságnál használt Li-2-es típusú repülőgép Belgrádból Podgoricába (akkor Titográd) repült. Vasa Vračarević kapitány oktató volt a légierőnél. A belgrádi felszállás után a sűrű köd és az erős szél ellenére folytatta útját Podgoricába, ahol az idő még rosszabb volt. Minden irányból villámlott, a szél egyre erősödött, rádiókapcsolat nem volt, minden arra mutatott, hogy vissza kell fordulni Belgrádba, ám a kapitány attól tartott, ha ezt teszi, nevetség tárgya lesz a kollégák, a főnökök között, hogy ez alapján fogják minősíteni a munkáját. Ezért a józan ész ellenére folytatta a repülést, a gép a Rumija hegynek ütközött, mind a huszonkét utas életét vesztette.   

Ugyancsak hegynek ütközött 1950. szeptember 21-én a Belgrád-Zágráb járatot teljesítő Dakota típusú repülőgép. Bora Marković kapitány hatszáz méterre süllyedt Lučko repülőteret megközelítve. Gyülekeztek a felhők, teljesen körbevették a gépet, és az a Zagrebačka hegynek ütközött. A fedélzeten hét utas és négyfős személyzet volt, az ütközést egy utas élte túl. 

A JAT légitársaság első balesete 1951. június 8-án történt. A Convair CV-340 típusú repülőgép Frankfurt-München-Belgrád útvonalon 1500 méteres magasságban kigyulladt. A tűz oka a csomagtérben egy poggyász meggyulladása volt.  A személyzetnek sikerült Münchentől 60 kilométerre egy mezőn leszállni. A kettétört gép teljesen kiégett, a személyzet bátorságának és nyugalmának köszönhetően az összes utas túlélte, sőt a lángoló gépből még a postát is kimentették.

Alig több mint két héttel később, 1951. június 29-én Boža Miletić kapitány felszállt Ju-52-es típusú gépével Fiuméban és elindult Zágráb felé. Meg akarta előzni a vihart, meg volt róla győződve, hogy el tudja kerülni a Kvarner-öböl feletti rossz időt, de a kétszáz kilométeres erősségű szél elkapta a gépet és a Risnjak-hegyhez csapta. Mind a 15 utas és a személyzet meghalt. 

Ugyancsak egy Convair CV-340 típusú repülőgépet ért baleset 1955. október 10-én. A járat Belgrádból repült Bécsbe, a felszállás után két órával a személyzet bejelentkezett a bécsi irányításnál, aki jóváhagyta a süllyedést a leszálláshoz. Tizenöt perccel később a repülőgép a Bécs közeli Kahlenberg hegynek ütközött. A repülőgép kettétört, az egyik része levált és fennakadt a fákon. Az égő, hátsó részből, ami a sziklán maradt, a légiutaskísérő próbálta menteni az utasokat. Hat utas és egy személyzeti tag meghalt, huszonketten túlélték a balesetet. A kivizsgálók kizárták ugyan a leszállási előkészületek hibás végrehajtását, de mégis sokan egyértelműen Romeo Adum kapitányt tették felelőssé. Azt mondják, rendkívül nehezen tudott bárkivel együttműködni, a másodpilótáival rendre becsmérlően beszélt, lekezelően viselkedett, pilótaként óvatos és félős volt. A rossz idő, a személyzet, aki nem nagyon ismerte a repülőgép új eszközeit, és a pilóta habitusa, aki nem akarta sem meghallgatni, sem kérni a másodpilóta segítségét (aki az utolsó pillanatban próbálta megemelni a gépet), csak bajt jelenthetett.  

És még egy Convair CV-340-es baleset 1956. december 22-én. A gép 18.37 perckor indult Bécsből Münchenbe. 20.33 perckor megkezdték a süllyedést, de öt kilométerre a pályától Srđanović kapitány  hirtelen veszíteni kezdett a magasságból, a gép kerekei földet értek, egyes részei leszakadtak, a repülő a hátára fordult, így csúszott négyszáz métert a betonon. A személyzet két tagja, közte a kapitány életét vesztette, a huszonhét utasból egy halt meg. A másodpilóta egyáltalán nem működött együtt a kivizsgálókkal, sokkos állapotban volt, de állítólag valaki tanácsára ragaszkodott ahhoz, hogy nem emlékszik semmire, emiatt hét évig nem repülhetett. 1963-ban kapta vissza az engedélyét, és a sors fintora, hogy két évvel később repülőgépszerencsétlenségben életét vesztette. Egyedül volt a DC-3-as típusú gépen, a halálos baleset a zimonyi repülőtérről való felszálláskor következett be.